A sportoló gyerekek lemorzsolódásának legfőbb oka nem a tehetség hiánya, hanem az, hogy elmegy a kedvük. A serdülőkorban kilépők nagy része az élvezet elvesztésére, a túlzott nyomásra és az edzővel vagy a szülővel kapcsolatos negatív élményekre hivatkozik.
Mi a szülő dolga valójában?
A sportpszichológiai kutatások meglepően egyszerű választ adnak: a logisztika és a feltétel nélküli támogatás. Az edzés az edző dolga, a teljesítmény a gyereké. Egy ismert vizsgálatban a gyerekek a meccs utáni hazautat nevezték a sportolás legrosszabb részének – és arra a kérdésre, mit hallanának a legszívesebben, ezt válaszolták: „élveztem nézni, ahogy játszol”.
Amit érdemes kerülni
- Meccs utáni elemzés: a gyerek fáradt és érzelmileg telített – ez a legrosszabb pillanat.
- Kiabálás a pálya széléről: zavarja a gyereket, és ellentmond az edző instrukcióinak.
- Összehasonlítás: testvérrel, csapattárssal vagy a saját gyerekkorral.
A heti szervezett edzés óraszáma egy jó ökölszabály szerint ne haladja meg a gyerek életkorát, és maradjon hely a szabad játéknak is. A tartós, ugyanazon a helyen jelentkező fájdalmat pedig mindig komolyan kell venni – gyerekeknél a növekedési porcok sérülékenyebbek. A hétvégi versenynapok a szülőt is megterhelik; a regenerálódásra sokan használnak kiegészítőt, egy BEMER bérlés például ilyenkor kerül elő.
